Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 



Fényvirág versek

Válogatott verseim

 /További verseim időrendi sorrendben az "Új verseim" és "Összes versem" lapon folytatódik!

( fenyvirag57@gmail.hu )

*******

Útra készen

Eljött, útra készen, a nyár az őszről beszél.
Fel, fel magasra, utad legyen gondtalan. 
Békesség legyen sajgó szívben, út porán.
Válni kell, váljunk hát szépen, szelíden.
A gyengéd kék ég féltve tartson, repítsen.
Ez az út nem halál, lassú eltávolodás.
Mint ahogyan jöttél felém, fény kísért.
Ünneplőbe öltözött, fénybe borult a táj.
Még perzsel a nap, levegőben az ősz illata.
Víg szél nyargal, már őszirózsák bomlanak.
Ami marad: haza készülődnek a madarak.
Búcsú-bánata dalban, mesét mond a majdan,
Ma még legördülő könnycsepp, emlék lesz.
S mint a búcsúzó madár, fészke körül köröz,
Felveszi a szívében régen őrzött irányt.
Elindul, vágya már csak az új, fénylő világ,
Csókját vágyja, érzi annak vonzó illatát.
Ekképpen én, még lábaim nyoma út porán,
Lelkem hazavágy, indulásra készen áll….

 

Vadvirág

Hiába sírok, búsulásom nem éltet virágot.
Hiába várom párom, nem jő , messze világunk.
Csak nő jegenyék sudár magasságába magányom.
Fenn a kék ég, hamvakkal száll  az illatos szél.
Lesz nekem nemsoká szépséges, gyönyörű virágom.
Hű, örök-magányom, sírom jeltelen halmára boruló,
Színpompás, hűséges, örök vadvirágom.

 

Viskó

Viskó, rozoga ház.
Szívem kiált; csordultig a vágy.
Merre vagy élet,
Merre vagy Szerelmes 'lány'?
Düledező viskó,
Szél-felkapott szalmaszál.
Vigyél, hajszolj
Széllel sodró, új 'Teremtővilág'.
Öled éget, csókod nektár.
Széllel tépett öreg ház.
Ölelő két karod;
Vége, lebomlott a régi.
Fénylik az új:
Szegletkőn megvetett Örök-ház!
Szeretet-szerelem .
Közepében mindörökre Isten áll.

 

Esőcsepp

Messze vagy, mégis jössz töretlen.
Kerget felém a hallgatag végtelen.
Jössz cseppenként, csapódsz egyként.
Szilánkjaidban csillan a reggeli fény.
Még látom rajzolatod, omló falon.
Elnyelt a vak, szürke, mohó halom.
Tiszavirág nászunk, odalesz álmunk.
Sodor a vágy, bomlik elemeire a világ.
Elhagyott háznak repedésében egy virág......

 



Szirma a virágnak, álmai a világnak.
Illata, színe: férfiszívnek vágya.
Isten aki adta, társnak, életet várva.
Nőt, hogy viruljon eme világ, fénnyé válva.
Isten a jót veletek adta, Ti, ezer szépek.
Sötét éjben hazavezető, gyöngéd fények.
Ezer kaland, regény veletek az élet.
Sajog a szív, ha lelketek  kivet magából.
Mily sivár szél fújna, ha nem lennétek.
Mindegyiktek lelkében hamvad egy  izzó parázs,
Ránk pillant, és ég bennünk az olthatatlan vágy.

 

Úton felém

Mint a fény, áttöri sűrű erdő rejtekét,
A szív megrezdül hangod kellemén.
A mosoly, szád szegletén, szemed kékjén,
Örök álom, melyben ringatódzik a fény.
Elalél benned a test, szív szapora ritmust ver,
Lelkem szárnyakon száll a végtelen tér felé,
Mikor látom, ringó járásod az úton felém.

 

Viharszív

Vizek felett szabadon fúj a szél,
szabadon száguld, megáll,
játszik sellők hárfa-fodrán,
majd perdül,  fordul, lesz orkán.
Tajtékzik a víz, de visszahull.
Szél nélkül mozdulni sem tud.

 

Kicsiny Fényvirág
 
 Átsütött a Nap a fákon,
 Sok-sok törékeny pici ágon.
 Megnyugodott egy szerelmes páron.
 Cirógatta a lánynak homlokát,
 Meg-megcsillant a csóktól nedves ajakán.
 Megszédült a legény,
 Szemében tükröződött a csillagos ég.
 A lánynak éjszemén, mint remegő érzés,
 Átsuhant egy apró, pici fény.
 S szíve alá beköltözött egy égi tünemény.
 A fény, a tűz, az édes nedv,
 Lassan naggyá gömbölyödött a szerelem.
 
 Kicsiny Fényvirág!
 Napból született égi vágy.
 Hát kicsalogatott e lármás világ.
 Kincs vagy itt, a legszebb ajándék.
 Várt már számos szerető szív.
 Csak sírj, mondd el bánatod:
 Talán a földi fény megbántott?
 Ne félj, fogják kezed, veled az Ég,
 A mindig szerető anyaszív.
 Egy erős kar, Apa, aki mindig takar.
 Csak bátran, legyen e föld jászlad,
 Amiből kihajt a mag, az égig érő csodafa
 Járd utad a fényben, mint a Nap.
 Isten, ha Benne reményed,
 Mindvégig veled tart.

 

Porba írd

Porba írd, rajzold körödet.
Bánatod, panaszod, legyen örömed.
El ne mondd, tartsd a szívedben.
Viseld terhét a hit örömén, csendesen.
 
Körkörös kerekén jár az Élet.
Sötét, fénytelen utak síkos medrében.
Ezer kő köréből Isten vezet a Fénybe.
Körből szakítva, lábad elé vetített fénnyel.
 
Szent fény ez
Isten Fiának világosság-erejével!
A világ bűn-megváltásban elviselt
Szenvedés tűz-fénye.
Eltörli ama bűnünk: engedetlen,
Istentől elfordult múltunk.
 
Porban írt életed elsimítja szerető keze.
Ne bánkódj, másnak fel ne rójad.
Írd bántásod, mások bűnét a homokra.
Feledve Ő is a múltad, mint a szél, elfújja.
 
Jézus írta asszony bűnét a homokra.
„ …menj, ezután ne vétkezz”
Tudta Ő, váltságára golgotai kereszt lesz.
Szenvedése által terheink árny-súlyúak lesznek.
 
Porba írd bánatod, másnak bűnét fel ne rójad.
Viseld terhedet, - könnyű az - ne sirasd!
Jármod taposó köréből Isten, Fia által kivezet.
Ezt kőre véssed, hirdetőül állítsd Mindörökre.

 

Ősz

Ablakomon át betekint az őszi táj.
Még fényben úszik e kopár világ.
Fényben a múlás, a sárguló lombhullás.
Víg nyár, a madárvilág némán int már.
Koldus világ, álma egy meleg fészek.
Játszik a szél egy sárgult falevéllel:
Felkapja, magasra emeli, pörgetve ejti.
Játék a szélnek, szende-mámor a falevélnek.
A vég: visszahull minden az enyészetbe.
 
Kelj fel végre, Igazság: Fények-fénye.
Rég várt Világosságunk, felemelő ezer éve.
Megújító új tavaszunk, örökzöld reménye.
Örök nyár, szellőcsóktól borzolt levéllel.
Végtelen dalban vibráló: víg világunk esélye.
Jer! Ne várj soká, bíborban sárgul a világ.
Nézd az öreg fát: megcsendesülve, némán áll.
Körülötte megsárgult álmok ezer levele.
Ő meg csak vár, lepusztultan, meztelen.

 

 Ébredés

Suhanunk, köröket írva. Azt hisszük, oly jól haladunk.
Járjuk utunk,  lankadunk, koldusoknak pénzt dobunk.
Imát mondunk, hajnalra ébredve tépelődve fekszünk.
Lassan-lassan a megálló időben már egyedül leszünk.
Ködként  gomolyog  a múlt, a jövőnk homályba vész.
Halkan megváltozik minden, az  idő tapintható tény.
Megélések  vágyálma elhal, lángja  a magasban ég.
Lebegünk ég és föld vonzásában, szerelemben várunk.
Anyag, ki léleknek sokszor – nevelődésre - testet adtál.
Föld, mint Anyánk, öledből a magaslatokra juttattál.
Megérintett a Magasságos Szellem, gyengéd mámor,
vágyva emelkedve hátramarad testünk, benne halálunk.

 

Ablaktalan ház

Omladozó falnak támaszkodva,
lekuporodni csöndes magányba;
csak a szél fúj az ablaktalan házban.
álmodni: a falak szépen festve állnak.
vágyik a lélek egy kisepert szobára.
Kezeimben egy épen maradt váza.
Vágyva kebled meleg vánkosára,
egy percre hagyni a gyötrő vádak,
elfojtott érzések, kusza képzetek árját.
csak ülni, vihar előtti magányban.
Szél, csak fújjon az ablaktalan házban.
a lélek pihenni vágy, tudja, a szél jön,
viharrá válhat; álmodni, kicsit nyugodni,
omlófalú, ablaktalan házban…

 

Vihar

Dübörgő akarat, gőggel formáló vihar, zivatar.
Perlő szó, Te, a hangadó, hanggal törő, zajongó.
Szerényen hallgat a magány: piciny fénysugár.
Kéklő tó vizén megrezdülő, fénybejátszó, kelő világ.
Rettentesz zúzva, de ahogy jöttél, elülsz magadban.
Viharszíved meghasad a fényben úszó kora hajnalban.
Romjaid hasadékán viruló virág, égre néző szirmokkal.

 

Költöző madarak

Költöző madarak elszállnak
Földnek-tere-mutatott irányba.

Szállnak, felhővel suhannak.
Kelő nappal messze utaznak.

Egy vágy, egy emlék, egy haza,
Hol  a vándor  ’álomban’ marad.

Jel az égen, gyülekeznek szépen.
Ősz illata jön a széllel, útra készek.

Áthágnak sok ezer kilométert,
Megküzdve óceán fergetegével,

Eget érő hegyek hideg gerincével.
Meleg csókú táj, béke, öröm vár.

Vándormadár költőhelyre visszajár.
Testet öltő lélek, kit föld szaga éltet.

Születik-meghal, tapasztal a létben.
Tűzben ég, feltöri a vak sötétséget.

Megfárad , visszajárni már nem vágy.
Megpihen a lélek, mögötte ezer évek.

Nagy útra indul, túl a mindenségen.
Jár, pillangó-röptű könnyedséggel.

Párban, aranyfényben táncát járja.
Örök haza : Szellem, lélek eggyé válnak.

 

  Örök boldogság

Pörög-forog a világ.
Benne, Veled, a szívem víg táncot jár.
Pattan a rügy, nyílik a virág,
szerelmes szívem illata száll.
Vágyva küldöm álmom álmát.
Víg világnak kelő vágyát.
Zöld mezőnek harmat ágyán
Fürdök veled kelő napsugárnál.
Éj színe, mint a bíbor virág.
Sötétséget nem ismerünk már.
Szeretet, Fény, Fény, Világosság.
Benne minden víg táncot jár.
Daltól remeg a langymeleg szél,
hullámzik a végtelen rét.
Friss harmat, széltől bódul a szív.
Ölelő karom, mint végtelen ív.
Hajlik a nád, bókolnak a fák,
virágillatával a szellő boldogan jár.
Pördülj-fordulj, Veled táncol a vágy.
Virágszirmok ezre a megvetett ágy.
Így szállunk, álmok vágyán állunk.
Virágvilág boldog honán eggyé válunk.
Gyere, ölelj, szívem most is vágy,
Szerelem-szívem, Veled örök boldogság.



Csend

 Mily balgatag a lankadatlan akarat.
 Harcoló elme vibrál, érzéseket keltve,
 visz, vonszol a maga útján, tekereg.
 Állj, ne tovább! Csitulj sötét fergeteg.
 Lankadj: halmok omlanak, enyéssz;
 csak hallgasd az esti néma csendet:
 megelevenedik a világ nesztelenje.
 Értelemmel telik meg a néma szél.
 Árny-szavakkal szól a játszadozó fény.
 Pattan a némaság, szárnyra kel a világ.
 Marad a csend, benne minden rend.
 Ernyedő test, zsibbadás, jő a szárnyalás.
 Megnyílik egy nem-hitt világ, Fényáradás.
 

Hársfavirágok

Ezüst fényű hársfavirágok,
hold veti fényét rátok.
Illatotokkal messze szálltok,
bódítóan vonz a virágotok.
Ide járnak szerelmes párok,
ölelkezve, holdat látni.
Hársfa-virágágyban együtt hálni,
kelő nappal együtt járni.
Fut a lány, kergeti a vágy,
virág-koszorúval a haján.
Messze száll, pillangó után jár,
csillan a fény nedves ajakán.
Öleli őt a fény, egy derék legény,
hűs patakban lelnek enyhülést.
Így jár a fény, napnak kerekén,
hársfa tövén lassan leszáll az éj.
Álomba merül egy örök emlék.

 
Örök szerelem

Perzsel a nyár, forró a táj,
kósza szellő, lankadó virág.
Várja a búsan sirató felleget?
Nedvet, elevent: kékből fakadót,
Örök szomjoltó Szeretetet.
Áldást az égből, a Fényből.
Nem érti a virág, a lombos fák,
miért a tavaszban a rügypattanás,
a nyár, ha földje temetőben áll.
Mert, bár jő a szomjoltó zápor,
holnap a forró nap a világtól.
Lassan az ősz, faggyal a tél.
A ma virága, mint a  vágyunk.
Mássá válva,  örök forgásban
hervadnak az " örök" vágyak.
Lehull tétován a szó virága.
Még rezeg a szó, szerelmesen.
Vallomás: soha el nem hagyó!
Nő az avar, üde zöldje sárga.
A dér fedi, lesz szemfedele,
fehér hónak csókjától örök árva.
Virág hervad, a levelek fáznak.
Tavaszra a madarak visszaszállnak.
 Ilyen az örök szerelem e-világban.

 

Lassan itt a hajnal

Tavaszi selymes estén
mesél a velem ballagó idő.
Kitárja karját a végtelenség.
Csak a lágy szél dúdol, beszél.
Ölel a csend, végtelen éji fény.
Messzi múltnak halk szava,
megannyi virágos új tavasz.
Beszélnek a fák, gyep, a virág
régmúlt tavaszi esték hangján.
Illatuk szívembe hozza fényét.
Velünk ballagott a holdas éj.
Álmodtunk valami örök-szépet,
szemünkben fény, kezünk össze sem ért.
Fiatalkori álmok, csillagokkal jártak.
Messze vágyak itt zengtek, zenéltek.
Betölt a melegség, békémmé lettetek.
Magánnyal ballagok, nézek az égre.
Ti régi szép tavaszok, esti csillagok.
Most is ott ragyogtok, velem vagytok.
Kóboroltam napokat, éveket, tavaszokat
szelíd szavatok lágy szellő-útjain……
Szép tavasz este, mondj még szép mesét,
Ölelj, fázik a testem, magányos az éj!***
 

Piros pipacs

Piros pipacs hajladozik a szélben,
viaskodik szirmait borzoló széllel.
Búzaszálak ölelik, magját védve neveli.
Hajlik erre-arra, bízva vár a napra
a magban ábránd, vigasz, szélben iram.
Ugyan az éj, árnyakkal teli szövevény,
benne hív, hajszol egy bátorító remény.
Olykor megáll, már-már győzni látszik:
tikkasztó napnak sóhajt adó lehelete.
De az est hűs szele hozza az enyhülést.
Nekilendül a szél, könnyét adja az ég,
a megélénkült világ boldog örömben él.
Ébredő hajnal: a megálmodott érlelő fény.
Szél! Most fújd, tépjed száradt szirmaim,
vidd, szórd a világnak érett magjaim!
Viruljon a virág, Isten örök, teremtő világ,
benne a reménykedő Örök-életre vár…..

 
Csillag

Halvány csillag bujkál az égen,
felhők mögé bújik szégyenlősen.
Vibrálsz, hunyorogsz, szavad alig értem.
Millió fényéve vándorolsz, beszélsz,
mondasz üzenetet, szólsz fénnyel.
Imádat mondod, küldöd a világba széjjel.
Istenben megélt örömödről a Lét tengerében.
Fényed itt, te már messze, Istenfelség éke.
Utad véget ért, csak fényed száll a végtelenségben.

 
Zsoltár
 
Néha vágyik a lélek egy ölelő szóra,
összeolvadni a széllel, röpülni a fényben.
Egy virág mellet feküdni, hallgatni:
miként zenél a kicsiny dalos világ,
röpködő méhek ahogyan döngicsélnek.
Érezni az élet illatát, a föld átható szagát.
Nézni a felhőtlen égre, vágyni Isten szavát.
Lám, feltekint a nyárfa, levelét vígan rázza;
zsong, bong a bogár, zizeg minden, a sok fűszál.
Minden, ami rezdül, mozdul, Hozzá kiált.
Bennem is, szívemből felszakad  egy zsoltár:
Ó, Nagyság, kinek hangját hallom minden neszben.
Rólad énekel a vidám éneklő világ, rezgő nyár.
Te, aki leheleteddel éltetsz: leszünk majd bölcsek.
Vágylak, kitárt karjaim fényed felé néznek.
Mennyi szépség , erő, Élet-fény árad Belőled!
Mily boldogság szépségedben élni, benne járni,
eggyé válni gigantikus csillag-nagyságokkal.
Érezni Szellemed vibrálásában rendeződő atomokat,
ahogy a nagyban rezeg a kicsi és kicsiben a nagy.
Bennük részem, élő napom, Veled egy vagyok:
Holdas éj, a Nap, a Fény, csillag és ez a föld,
mely most áthat, visszavágy, takar, benne porlok.
Lelkem Szellemedben majdan újra felragyog!
 


Hangtalan emlék
 
Szendereg az esti fény.
Neszek lassan ébrednek.
Pattog az esti elárvulás.
Nyújtózik a szekrény,
reccsenve ásít az ágy.
Motoszkál egy bogár.
A szél susogva beszél,
függönnyel táncot jár.
 
Rám ül egy zsongó érzés.
Elhal a napi rőt jajongás.
Szívem a múltban kalapál.
Hol lehetsz te, Zsongás?
Perzselő érintésű talány.
Hol vagy te, szerelem?
Hol vagy most, te Lány,
Ifjúságom izzó vágya?
Szép szemed fényében
vajon ott vagyok még?
 
Talán, néha te is elrévedsz,
nézve a néma semmibe.
Gondolatodban előkerül,
egy nyárfényű ragyogás.
Talán könnyed is csordul.
Vagy az őszi fehér fényben
illat-szirmával elszállt a nyár?
Talán, talán; vagy mint én,
most, Te is gondolsz Rám.


Húsvéti köszöntő

Arany fényes hajnalon,
vígan ömlő hegyi patakok,
hozzájuk siettem nehéz utakon.
Kérve: áldást,  örök szívnek árján,
- elárvult Szép lány, nyíló virágszál -
elhoztam néked, járván, élő vizet, szállván,
meglocsolni, hogy többé ne szomjazzál.
Istenszeretet hegyén, soha ne hervadozzál!
Húsvéti ünnepeket várván, örömben  virágozzál!


Húsvét

Vöröslő égalja hatodik óra
a világ sötétségbe borult ma.
a kárpit fentről a földig elhasadt.

ébredj világ!
szőjed menyegzői ruhád!
az új reggel világosságban jár.
Krisztus megváló ereje ölel át.

Világosság dicsősége fénylik
fényétől a világérték, a régi;
a sötétség hátrál az új hajnalban.
Szenttűz égeti a régit.

ébredj ember!
földi érték megdől, a falak omlanak.
nagy az isteni köntös hatalma.
szentkönyörület forrásokat fakaszt.
örök szomjoltó, élővizűt, múlhatatlant.

ember ébredj, ki a sírból!
üld meg a feltámadás ünnepét.
vedd attól, ki neked ezt elhozta.
eme nap beteljesítő ünneplését.

 a világon ül egy nehéz felhő a sötétség.
kilencedik óra az  Isten akaratához érve.
a megdicsőített Krisztus a sötétséget,
vakító villámként hasította széjjel.

fanyar ecet a világ utolsó keserű cseppje.
Krisztus utolsó szava "Elvégeztetett".
ember érted! Ember érted!? akkor ébredj!
járd be te is ezt az utat, Krisztus szeretet erejével!


Golgota
 
Körülzsong valami vágy,
ölelni mély sírokon át
lelkek komor áradatát.
Kik sírnak, vágyják a Halált,
nem tudván: alkonytájt
bíborban a hamvas  táj.
Ácsolatát a keresztnek,
a Vér: vörös zászlóként lengte be.
Fölhasadt az ég, áttört a Fény,
drága vér  lemosta a világ bűnét,
Jézus,  Krisztussá emelkedett.
Örök, szomjoltó Életvíz fakadt,
benne  minden lélek megtisztulhat.
Fel, s Vele égben, örökké élhet,
Isten fénye, Krisztuson át éltet.
Leszállt hozzánk a Világosság,
a Bűntelen, kijelentve az Atyát.
Bűnünk a kereszt tüzében égett,
végigjárta utunk javát, a Golgotát.
Mi, Cirénei Simonok, ami maradt:
vonakodunk vinni magunk terhét,
pedig kevés, testünkön a járom
szeretettel bélelt,  mégis fáj!

****

További verseim időrendi sorrendben az "Új verseim" és "Összes versem" lapon folytatódik!

 

 

Az értelem álarcai

2011.11.15

Az értelem álarcai

Mi történne vajon, ha az egymással tusakodó emberek csak egyetlen órára is, de levethetnék álarcaikat, s ha az állítólagos igazságról alkotott elképzeléseiket és ötleteiket félretéve az őket elválasztó dolgok helyett inkább azon elmélkednének, ami közös bennük?

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

CSIA LAJOS: A HITETLEN VAGY A ENGEDETLEN KI NEM KAPHAT KEGYELMET

2011.10.11

A HITETLEN vagy ENGEDETLEN, ki nem kaphat kegyelmet, mert úgysem használná jóra, tehát a kegyelem nem segítene rajta.
A hívőt a kegyelem beilleszti a világrendbe, s mivel a hívő bűnét kiveti a világból, az ott többé nem mérgez. A megbánt bűn nem fertőz.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Grüll Tibor Ferdítések és fordítások a Bibliában

2011.10.11

Az Ó- és Újszövetség nyelvei: az óhéber, az arámi és az úgynevezett „közgörög” (koiné) a holt nyelvek közé tartoznak. Több évszázada senki nem használja őket a mindennapi kommunikációban: szókincsük, nyelvtanuk mindörökre megmerevedett, s ma már csak vaskos szótárakból és grammatikákból ismerhető meg. A bibliafordítás mindamellett nemcsak nehéz, hanem veszélyes feladat is. Legalábbis annak, aki komolyan veszi Mózes intelmét: „Semmit ne tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból.” A fordítók feladata tehát nem kevesebb, mint hogy a Biblia eredeti üzenetét, amelyet több száz éve kihalt nyelven fogalmaztak, közérthető, mai beszédre ültesse át.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Biblia

2011.10.11

A rózsakeresztesek szerint a Biblia az élet rövid összefoglalása, tankönyve.

„Azok hasonlítanak hozzánk a legjobban, azok állnak hozzánk a legközelebb, akik ezt az egyszeri könyvet életük zsinórmértékévé és tanulmányaik legfőbb tárgyává és az egész emberiség útjelzőjévé teszik.”
A Bibliát az egyetemes tan képviselőjének tartjuk. Ezért fekszik ez a szent könyv felütve templomainkban, mint templomaink szellemi fókuszainak egyike. Ez eléggé megmutatja, hogy mire értékeljük.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

2012

2011.10.10

Avatara: A magyarság küldetése az új Aranykor küszöbén.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

A kettős teremtés

2011.10.04


A kettős teremtés

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Az emberről

2011.10.04

Csak mások által élhetünk

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Párbeszédben élünk

2011.10.04

Párbeszédben élünk, minden beszél bennünk

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Megszabadulni a szorongástól

2011.10.04

 Megszabadulni a szorongástól

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0

Lábnyomok a homokban

2011.10.04

 Lábnyomok a homokban

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Írások | Hozzászólások: 0