Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim 2.

 

Hópihék

Hópihék hullnak az égből.
Ó, milyen jó lenne
belétek kapaszkodni.
A teremtett világ
megannyi ábrájába kapaszkodni.
A megfejhetetlen jelekből,
Isten kincsét felölelni.
Bár, esnék földre, takarni,
Világ földjét melegen tartva.
A rajzolatok szépek,
Tőle jövő, örök-ékek.

Csodás világ!

Összeolvadni ábrám feléve,
Szív választott szerelmével.
Mikor összeér kipirult arcunk.
Rá hulló hópihék,
hevült vérünkben ábrákat rajzolnak.
Fussunk!
Mártózzunk meg a frissen esett hóban!
Legyen tisztulásunk Istenben.
Az Úr, pihékben megjelenő szépében.
Mert benne üzen:
Befogadva vérét, vérünkben,
válunk színtiszta hófehérré.

Melengetem kezed,
a tél hideg,
a világ olykor dermeszt.
Veled vagyok, fogom kezed.
Velünk Isten.
Összeér arcunk és talán ajkunk.
De az Úr velünk,
derülten mosolyog.
Futunk, futunk, kéz a kézben.
Talán hosszú lesz utunk,
de aki vár, bennünk él,
Benne merülünk el, Örök-szeretetben.


Dalos szépem

Megrepedt a tél, hasad a jég.
Bomlik a felhő, világlik az ég.
Nyeli a föld a télnek hóleplét.
Még sír a jég a háznak ereszén.
Csoda történt, kicsiny tollpihe.
Jeg rideg tőre; öröm a szívben.
Csillog szemed, Napba nézel.
Dalod készen, fű alszik szépen.
Illatának bomlása lassan készen.
Fa is álmodja a tavaszt néked.
Várj még kicsit, dalos szépem.
Fagy halott, meleg szíven éled.
Szívbe szúr, rút tél karma fényes.
Vigyázz, bújj! Dalod tavasszal édes.


Denevér

Kertek rejtekén honol a denevér.
Alussza álmát mákony nedvén.
A nap felé száll a galamb, legott
A héja, fény felől száll, majd lecsap.
Mint ’ingó fán a verejték’, amint látom 
Vesztét: könnyem fakad a kereszt vetületén.

Nem úgy a világ fia: a ruhán osztozva vigad.
Gyűjti cifra kelmét sötétség leple alatt.
Lesz a vég, amint Isten, forgó kereke odaér.
A vigalom, amit a kiontott vér lassan felitat.
Általa józanodik a tudat, földi kincs elporlad.
Szökik a fény elől a sötétség, a denevér felriad.


Ébredek

Milyen is az emberi értelem?
Kergeti a fény az éjeket.
Virradva, szép szemed fénye,
barna tükre éget, lelkem ébred.
Szélcsókra vágyó, bomló vitorla, 
kikötőben állva, repülne szállva, 
ölelő széllel, fény-táncot járna.
Szemed tüzén át, kergetni vágylak....


Ébredek!

Csalóka értelem, lassan a fény dereng.
Hisz vagy, létezel; fenn, biz: a kék-egek!
Gondolj rám, Fénybeúszó tengerem…
Repüljünk még, hallgass még, értelem!


Ébredés

Hófedte csúcsok, magas várak.
Szenderegj, álmodj Virág-szálam.
Fesse álmod egét a magaslat fénye:
Tiszta kéké, felhőtlen szabad éggé!
Fuss álmok álmán, álmodd valóssággá!
Ébredj álom, benne éljed, vágyott álmod!
Fel hát! Várak falán, fel a magaslatok ormán.
Törjön a kő, föld-porával száguldjon a szél.
Jöjj jövő, Jégbe fagyott, boldog, örök idő.
Ne várj tovább! Ébred a fény, zeniten a nap, 
Ölelve vágylak, csókolnálak, mint hegycsúcsot a Nap!
Várok rád, amíg a világ jégálmából fel nem riad!


Ébredés

Suhanunk, köröket írva azt hisszük oly jól haladunk.
Járjuk utunk, lankadunk, koldusoknak pénzt dobunk.
Imát mondunk, hajnalra ébredve, tépelődve fekszünk.
Lassan-lassan a megálló időben már egyedül leszünk.
Ködként gomolyog a múlt, a jövők homályba vész.
Halkan megváltozik minden, az idő tapintható tény.
Megélések vágyálma elhal, lángja a magasában ég.
Lebegünk, ég és föld vonzásában szerelembe várunk.
Anyag, ki léleknek sokszor, nevelődésre, testet adtál.
Föld, mint Anyánk, öledből a magaslatokra juttattál.
Megérintett a magasságos Szellem, gyengéd mámor,
vágyva, emelkedve hátramard testünk, benne haláluk.


Ébredés

Suttognak az árva ágak, 
Levél jöttét, várva állnak.
Szirmok fehér-virág fátyla.
Vadszél meg-megtépázza. 
Felhő forog a szél morog.
Égen a Nap, tüze ropog. 
Aranylik a fénye, éled az élet.
Virágillat járja át a földi édent.
Levél zöldje, remény földi őre,
Békességet írj a Nemzet szívébe.
Suttogjatok ágak: Újkort, virággal.
Örökzöldet, Aranykort, mirtusz ággal.
Ébredést az alvó, álmatag világra!


Ébredés 

Hófedte csúcsok, magas várak. 
Szenderegj, álmodj Virág-szálam. 
Fesse álmod egét a magaslat fénye: 
Tiszta kéké, felhőtlen szabad éggé! 
Fuss, álmok álmán, álmodd valóssággá! 
Ébredj álom, benne éljed, vágyott álmod! 
Fel hát! Várak falán, fel a magaslatok ormán. 
Törjön a kő, föld-porával száguldjon a szél. 
Jöjj jövő, Jégbe fagyott, boldog, örök idő. 
Ne várj tovább! Ébred a fény, zeniten a nap, 
Ölelve vágylak, csókolnálak, mint hegycsúcsot a Nap! 
Várok rád, amíg a világ jégálmából fel nem riad!


Ébredés

Szomorúfűz ringó ágú tetején
Feketerigó dalol vígan egyedül.
Mondja szélbe léte öröm-dalát,
vígan zengőt, Istennek szeretetéül.
Hűs hajnalon hallgatom önfeledten.
Érzem, amint száll lelkem vágya,
Vele zengem égi-öröm vágyam.
Remegnek belé a leveles, kicsi ágak.
Dalra fakad megannyit dalnok társa.
Feszít a templom, magasba hágva.
Isten öröme kora reggel fénnyé válva.
Ébred a világ boldog, zengő világba.


Ébredés Veled

Bomlik a sötétség, hajnalpír olvasztja az eget.
Mellettem csendesen pihen harmatos szívem.
Lelkem balzsamos lehelete, illatos kikeletem.
Reggeli fénynél a gondolat enyészik, a vágy kész.
Testem testedhez simul, karom magamhoz húz.
Beszívom illatod, éji szerelmünk bomló mámorát.
Kócba pörgött hajad íves nyakadtól tarra hajtom.
Érzéki vágytól fűtött ajaknedvvel cirógatom.
Tested kéj-kedvesen megvonaglik és belém fúr.
A láng, mely pihent, hévre gyúl, majd csendesen duruzsol.
Elnyúlunk, lapulva vagyunk, mint a végtelen jel.
Így ébredni veled talán sohasem fogok,
De rajzolom a vágyképeket, a jövőfonók szőjék
Élet nagy argumentumait; szálljon vágyunk, messze, végtelenig.


Ébredező Tavasz

Pacsirta röppen, dala szállt, fennen.
Makacs a kedve, télfoga reccsenj!
Marka: karom, jégfoga még, vicsorog.
Felszállt, rebben, ereszalja cseppen.
Tavaszt kiált, mámoros lett a világ!
Olvadj: sivár; ébredezik ezernyi virág!
Bomlik a régi, életre kell újra az égi.
Szél fújja, fénylik, Napcsókját érzi.
Bíbor lilák, kökörcsin nem vitáz.
Konok halom, folyvást őröl a vén malom.
Fekete már prémed, hófoltjaid égnek.
Olvadsz, szürke havas, sarkadban a Tavasz!


Ébredj

Serkenj, ébredj, fekete hajadon csillan a reggel fénye.
Engedd álmaid, hagyd a múló létet, járj a halmokon.
Ébredj szépen! Vágylak látni, Veled a napfényében járni.
Nászruhában, öled örömében Veled újra eggyé válni.
Kelj fel Szépem, szerelmes napunk itt van, eljött végre!
Fuss, jöjj, új kapu nyílt az égen, átlépve, vár a Szeretet 
Fehér-fénye.
Ébredj hát, szép-szerelmem, fussunk együtt a hajnali 
aranyfényben.....


Ébredj

Ébredj álmodból Szép-szerelmem.
Napnak sugara táncol arcodon.
Simogatja bőrödet, nyitogatja szemed.
Bebújik paplanod alá, átöleli testedet.
Lehúzza takaród, leveti ruhádat,
Cirógatja vágyak helyét, tested fejtekét.
Megnézi tested szépét, öled mélyét.
Kezem napnak sugara, vele járok, nap, mint nap.
Való vagy álom, rád vágyom,
Vagy csak álmodom, messzi utakat járom.


Ébredj

Holdas éj, lassan pirkad az ég.
Vígan pattan a harmatos rét.
Sápadt fényed, hajnalra véged.
Újra éled, a tétlen élet.
Fénylő derengés dalra ébred.
Éjből, fénybe, zengi az éden.
Kelj fel, ébredj, éljen a fényed.
Világosság vezessen végleg.
Szívszikra ébredt, tűzként éget.
Kétség, örök egységben élhet.


Ébredj világ!

Merre tart, oda ér, barna szemedben a kora-fény?
Zeng húrod, dalod szép, harmatja élőital, fut az éj!
Fordul a világ, csillagok fénye, szellő viharja kiált!
Ébredj világ! A Csoda hajnal, éj-fekete hajadon vibrál.
Zengj, szavad szóljon, mondd! Kiálts! Ébredj világ!
Csókod vágytam, érzem ízét, édes gyönyör-mámorát,
Meleg, barna-szemed, lelked égető finom-bársonyát!


Égi jelek

Lángoljatok égi jelek. 
Hódoló Királyokat vezessétek.
Nyíló szívek, gyertyák fénye.
Készen állnak, Jézusszületésre.
Jászol teli hittel, örök reménnyel.
Egyre több a gyertya, lángja fényes.
Összeolvad, egyé válik a sok vágyó lélek.
Ó, szívek Betleheme, benne születik Jézus:
A Krisztus, a Megváltó Istengyermek.
Ti, szívvel élők, ezt, ne felejtsétek!


Égi lény

Hajolj felém égi lény, 
légy velem, adj reményt.
Szeress, mint az Örök-ég, 
Járj előttem, légy a Fény.
Kéz a kézben, utam utad,
fény szenvedéllyel.
Felhők szelén, éj hetedén, 
virradat kezdetén.
Virrassz értem, fogd a kezem, 
súgjad utamat,
Feledd a múltamat,
igazítsd napomat, emeld lábamat.
S melletted járok,
mint akarod, húsomat odahagyom.
Veled megyek az Időbe és leszek egy 
az Egyetlenben. 


Egy bátorító, tiszta Fény

Távolban zene szól.
Talán mulatnak,
talán sírnak.
vigalom, sírás,
megannyi hiábavalóság.

Gyötört engem is,
folyt a könny-öröm is.
Mi végre reszkettem?
Nagy dolgokra gondoltam.

Fagyos szívekért kuncsorogtam.
Hajnalokig gyötrődtem magamban.
Újra megfeszültem az egekig mentem.
Mindig, mindig visszaestem. 

Most magamban elgondolom.
Kerget-e még vágy,
vagy csak a dal lármája
zaklatja gondolataimat?

Még néha átfut az agyamon,
szívemben felvillan egy érzés,
ösztöneim megserkennek.
Talán Valaki vár és megvigasztal.

A zene szól, és nem vigadok.
Arcom barázdáin csak a könny fut.
Mos is, csak ábrándozok,
messze sehol a várt öröm.

Konok világ nagy a lármád!
Aki benned vet, mit arat?
Pörög, forog és mivé lesz?
Porból való, porrá lesz.

Miért vágyom a vigaszra?
Ember szó vigasza mit adhat?
Talán csak a csend volna vele jó.
Vagy egy pillanatnyi öröm…..

Lassan bekúszik az ernyedés,
a test érzését felváló szenderülés.
Még felvillan egy kép:
egy bátorító, tiszta Fény.


Egy dal

Egy dal van bennem, örömkiáltás.
Zengő harmónia, egy boldog tánc. 
Egy vers, fénylő, ezerszínű szóvirág. 
Szívemben remegő szerelmi gyönyör,
Tőled éledt, boldog érzet, féktelen vágy. 
Mint egy vers, ami dalra vidám táncot jár.
Mely csak pörög, ritmusa a végtelen öröm.
Megírni nem lehet, mondom hát, szótlanul.


Egy énekesmadár

Égnek az erők, sírnak a fák. 
Zöld lombjuk, ím, tűzzé vált. 
Sír a felhő, bánatos az énekesmadár, 
mezítelen a fa, ég felé kiált. 
Csendes magány, örök halál. 
Én szívem, letört az égig érő ág. 
Lombhullató világ, alant az enyészet vár. 
Koldus kiált, jő a fagyhalál! 
Bújik a vad, néma lett a kismadár. 
Hol hát a szó, merre vagy jó barát! 
Szerelmi láz; csorbult a pohár. 
Keserű az ital, minden cseppje alantasság!? 
Ezernyi levél, zöldje, talán hazugság? 
Ábránd az, tél hidegében szőtt öröm vágy. 
Fészket őrzött lombkoronád,
árnyában énekelt egy énekesmadár!


Egyedül

Bár fátyolt vetett az élet, vakká tett a múlt.
Vágyom lelkedet, élni vágyik bennem az én.
Szenved a szívem, érted még küzdeni kész.
Nyújtsd kezed, emeljen bennünket az éltetőfény.

Lebegek, lenge-szél messze repít, túl a tengeren.
Magam küzdők az elemekkel, hív a végtelenség.
Nincs, ki tartsa kötelem, már alig ölel ez a Föld.
Szivárvány kapuján lassan, újra áttör a felemelő Fény.


Éjből a Fénybe

Sötét, nyirkos erdő, fénytelen világ.
Nincs út, ösvény a gaz belepte már.
Fény, mint lidérc, hangja rettenet.
Nincs kiút, félek, örökre itt veszek.
Vezess ki innét én egyetlen Istenem!

Végy egy követ, nézd és tisztogasd.
Szedd le róla szennyét a múltnak.
Úgy nézd magad, mint kőnek harcát.
Ahogy azt az elemek megfaragták.
Nemkülönben önmagad gyarlóságát.
Ahogyan az élet, akarásod formált.

Tedd le a követ, vele vágyad, önmagad.
Vissza eztán ne tekints soha, soha.
Ne keres faragott-fát, se írott követ.
Írás, beszéd, benned van, azt kövesd.
Merre, hol, szívben, ahol a ritmus szól.
Keresd, Fiúságod fénylő magszemét.
Hazavezető utad egyetlen reményét.


Éji fellegek

Éji fellegek, fénylő világ.
Ami szép volt, újra vár.
Messze az álmok határán
Feltárul egy régen zárt világ.
Hajó készen áll, repít a szél.
Új égi ház, földöntúli világ.
Ez lesz most már a Te hazád.
Fényvilág, örökre magába zár.
Eléd futnak az örök szépek.
Mind, ki utadat féltve kísérte.
Örök ifjak, akik már ideértek.
Életed éjéből azok a Szépek,
Akikben a múlt boldog perccé éledt.
Valahol a földi alkonyodon túl
Egy világ, fénylő csillag-milliárd.
Vezet benne ezer ismert barát.
Harag bennük a múltba simult már.
Ezer csonkig égett mécses fénye gyúl.
Minden múló gondolat, feledett vágy.
Új föld honán vár az örök fiatalság.
Benne újra éled életed szép világát.
Ne fájjon a búcsú, kikötőben a hajód.
Új földi valóság, benne múlhatatlanság.
Messze hazánk, bennünk örökre élsz.
Majdan a hajó repít, visz minket a szél.
Ezer ölelő szív, köztük te is indulsz felénk.
Kézen fogva vezetsz, a múló lét fényén. 
Kész a szív, ölelő kezek összekulcsolódva,
Engedünk, indulj hát! Előtted a végtelenség.
Krisztus világossága vezessen az Öröklét felé…


Éjjeli álmom

Éjjeli álmok, messze világban jártok.
Ábrándokat szőtök fénylő világról.
Egy házat látok, pihenünk a tornácon.
Öled lágy vánkosán elmerül világom.
Hallgatlak magányt űző szendergéssel:
Lelked húrján zengető lágy vers-dalokat.
Dalt dúdolsz egy virágról, erről a világról.
Messze, régen elveszett örök hazánkról.
A dal száll és repül lelkünk dalok hátán.
Vágyvilágunk messze honán át kék világ.
Követjük a folyók áramát, lágy habok álmát,
Virágillatos mezők, örök halmok világát.
Kergetődzünk, énekeljük a világ örömét.
Futunk-futunk, amíg a hajnal utol nem ér. 
A nappal, Veled, a hajnallal aranyszínben odavész.
Ébredezik a világ, dalod a fényben tovaszáll.
Oly messze vagy már, cirógat a napvilág.
Ölelem még párnám, gyere hát! Repít a vágy.
Zöld virágos réteken Veled repülni örök kívánság.


Élet

Ahogyan kinn, úgy benn, és ahogyan fent, úgy lent.
Ahogyan a parányban, úgy a galaktikák életében.
Elhal a régi, éled az új és általa alakul a végtelen élet.
Benne Mi, növekvő értelem és szemünk lassan feltekint.
Keresve, kutatva azt az Egyet, aki ezt értünk műveli.


Élni, élni!

Vígan dongnak, döngicsélnek,
Virág mézporával járnak a méhek.
Zsong –bong, eső után az éledő élet.
Szétterült a Napnak éltetőfénye.
Kelyhe csordult, issza a mohó éden.
Hullámzik a tónak tükre, játék a szélnek.
Mit sem számít, úszkálnak a csacsogók.
A Páros vadkacsák, gondtalanul élnek.
Billeg a nád, partján egy szép vadvirág.
Rezzen a faág! Talán egy mókus diót talált?
A tó szelíden hullámzik, sétálnak a népek.
Messze a város zaja, megcsitult a lüktető élet.
Ülünk, ábrándokat éltetünk, éledő Fények.
Áthat a vasárnapdélután békés ünneplése.
Feltör bennem valami, rég feledett hang!
Élni, most is élni! Körű ölel a vágyak erdeje,
Aranyló nyárnak a fénye; fák lehelete édes!


Éltetők

Hömpölyög a víz, jön az ár.
Csókja éltet minden élőt, 
nőnek magasra a csoda Fák.
Jer, siess, vár a szomjas világ.
Hajladozik a fűz, lehajolva áll.
Szél siet, köszönt, vele szállj.
Benned mosdik a nap, vidám a táj
Hagyja a föld, benne utat váj.
Szél, Víz, Föld a Nap, ti mind!
Élővé lesz általatok e gyönyörű Világ,
mindennap. 


Embersors

Zörög a falevél, reccsen a fakerék. 
Tengely törik; halkan zengő szél.
Fura idő, csak a ritmusod hallom rég.

Futnak a házak, mezők színe száraz.
Letörtek az ágak, vihar jajjal vágtat.
Dalt hallok, hív a végtelen világba. 

Buta, konok, embernyi üres marok. 
Földet markolod, ülteted magod.
Lehull, elhal, nem lesz oltalom.

Bánatod a dalod, és utad csak rovod.
Talán bolond, szélnek hangja konok?
Miért dalolsz, ha földhangja zokog.

Vizet iszol, szomjad oltod, ég az arcod.
Dacolsz, rohansz, tested sír, lelked halott. 
Koporsódon a föld kopog, nő a halom.

Dúdold dalom, szélnek árja, földnek királya!
Beszéld utam: jég hull, hideg karok várna?
Magnak vágya: Élő, illatos virágjává váljak!

Földbe hullva, szárba szökő, ÉLŐ MAG vagyok. 
Nap csókol, sirat zápor, magok száza nő a rothadásból.
Alászállt embersors; Égnek szava: oda visszavágyok!


Emelkedj Velem

Ha már a holnap a mában jár.
Tarka lepkék Veled szállnak.
Velük szárnyal a léleklényed.
Illatként szál fel a Fenséges égbe.
Ne késs, engedd a szerető Fénynek,
Hogy szeressen, mint ahogyan én Téged!
Emelkedj velem, szárnyad hasítsa az eget.
Föld világa kemény, sok a botlás köve.
Fel-fel, várnak a kéklő, aranyfényű egek.
Emelkedj Velem!


Emlékek

Napok, hetek, múló évek.
Megállni nem akaró idő.
Benne visszatérő emlékek.
Fut felettünk az idő,
Szellő-simogató fuvallattal.
Betölti a szívet egy örömérzet.
Egy ragyogó nap boldog megélése.
De a szél hozza a felhőt,
komor idők sötétlését.
Felkap a szél, vihar-irammal.
Elül ahogy jött, földre dobva.
Ballagunk tova, fájdalmainkkal.
Így telnek napok, hetek, évek.
Már nem is tudjuk, merre visz az élet.


Emlékképek

Hangja a zsongó, kósza szélnek.
Múló színes árnyak, emlékképek.
Felhők mögül előbújó napként éltek.
Rátelepedtek elárvult lelkem kéklő egére.
Tiszta tóvize, arcomon legördül az életem. 
Tükör ez az égnek, rajta ring a Napnak fénye.
Nincs bennem harc, elhasadt, csak a víz és a part.
Fényben a csónak, végtelen vizeken ébred a holnap!


Érintés

Teremj "szavakat" ; vígan vigadj.
Szóban: értelem, tettben: bölcselet,
Érzéki rezdület, benne a fény dereng.
Alant sokaság, égszavára vágy.

Ballag a küzdelem, zokog, nem terem.
Szót nem hall, képet magának fest.
Ez a test, Ego, benne terem a félelem.
Szeretni vágy, szeretete: köröm vájt.

Éjben valami fény, mellette lámpafény.
Támasz, fény; hol hát az égi fény?
Mellé ül, érintés; vakságban nincs remény.
Emelkedj fel! Lám ott a Fény!


Erre járt

Érc csengése az időben.
Hajók siklanak a kikötőben. 
Kiált a fény, szürke lett az ég.
Elillan ami szép, időben egy kép.
Percben az óra, mában a pillanat.
Hanggal a fény; vizet kavar a szél.
Csapódó hullámok jelzik, erre jártál nem rég. 
Verődve csapódnak, indulatosan csattannak,
Lassan nyugszanak, csak a szél játszik a víz felszínén.
Lábaink nyoma, már csak emlékek.
Minden ami volt elenyész…..
A Harang, aminek hangját vitte a szél, most hallgat.
Talán majd újra csendít; a hajó partot ért.
Magunk mögött látjuk a hullámzó vízszínét.


Érzelem

Lehunyom szeme, elküldöm neked.
Lássad! Mit én: kéklő köd mélyén hegy mereng.
Magassága szüntelen nem látszik csúcsa, nincs ilyen.
Nagy, hatalmas kőszele, földölelő végtelen.
Becsukom fülemet, elküldöm neked.
Halld, amit én: hegyről suhan a szél, halkan dalt remeg.
Messze innét nincs ilyen, hangja szép, benne értelem.
Elküldöm illatát, amit szálló szélben érzek áthatóan, 
szüntelen.
Lankás hegyek síkján élő Szerelmem, ez mit küldök néked.
Lehunyt szemmel, örök dalt, festő képet, Szerelmet!


Eső

Cseppen, egyre szaporán verdes.
Hull az égi könny, hangja csendes.
Porlott a sírnak mély szakadéka.
Halál-járt, növények sorra aléltak.
Tikkadt az élet, felhők csak néztek.
Úsztak tova, messze fenn az égen.
Fának árnyában is hangyák égtek.
Tetemek, sárga füvek, száradó élet.
Bújik a vad, hűst keres a szelíd lélek.
Szenvedő világ, esőt vágyták a népek.
Megeredt, hull az égi áldás, végre!


Esőcsepp

Messze vagy, mégis jössz töretlen.
Kerget felém a hallgatag végtelen.
Jössz cseppenként, csapódsz egyként.
Szilánkjaidban csillan a reggeli fény.
Még látom rajzolatod, omló falon.
Elnyelt a vak, szürke, mohó halom.
Tiszavirág nászunk, odalesz álmunk.
Sodor a vágy, bomlik elemeire a világ.
Elhagyott háznak repedésében egy virág...


Esőre várva

Csillag szirmok rajzanak az ég fekete bársonyán.
Tücsök húzza, egér szalad, szél susogtatja a fákat.
Éled a sötét, alszik a rét, fáradt tájra ült a sötétség. 
Barangol az esti éden, utcákra terült az estnek fény.
Hullámzik a tó, vizén a vöröslő nap alszik szépen. 
Hallgat a malom, a víz nagyot csobban a tavon.
Holdnak fénye: felhő játszik vele tűnő képet.
Hűs szél, szaladnod kéne, meleg uralja a vidéket!
Bágyadt a fű a lombos fa, elárvult a virág, csendes a part.
Tikkadt a föld, szomjas a világ, szelíd esőre vár! 


Est

Oldhatatlan vágy, leszállt az est.
A fény, otthonában magányt keres.
Még egy tollvonás, piros fénypalást.

Sötétbe burkolódzik a hallgatag világ.
Pásztorol a hold, lomhán kullog a fénye.
Botját dobja, szerteszaladó csillagok az égen.

Bús szívem feltekint, mennyi fénylő élet.
Mennyire elapadt, rög kötötte forma világ.
Barát, rohanó élet, elárvultan a sok lélek.

Fények gyúlnak, ablakok mögött zajló élet.
Zúgó gépvilág, szirénák hangja száll az éjben.
Borzongat a szél, jólesőn hűs az ölelése.

Nem zaklat, virágok közt a szellő baktat.
Ti, teliholdnál is szépek, feltörő emléke.
Egy árva, szívemnek szála, lelkem virága.

Messze a szerelem, talmi forma sereglett:
Csokor lett, vetésem üresen, kiált a test.
Fénylő sokaságok, hideg ősszel a sötét-est!

Belőletek egyetlen, lelkemmel lenne egy!
Földembe gyökere élne, öröm legyen lénye.
Sárgán hulló levél, messze még a hajnalfénye.

Vágylak Ékem, mint az élő a napfényt,
Szív a szót, halódó test a Lélek ölelését.
A lét, a Szellemmel való örök egyesülést.

Várlak Téged, Testben ébredt Szépem!
Éji harmat, szívben sarjadó fények magja.
Várlak szüntelen: hajnali fény, ébredésed!


Esti csend

Esti csend, elréved a magány.
Hagylak, olvadj semmivé világ.
Jöjj valótlan világ, elmém repíts!
Nincs határ, Fényről, élőt szólj! 
Valami szép, elringató érzést,
Álmok síkjába repítő élet mesét.
Mert érzem lassan újra éj lesz.

Álmok fakó hangja szól, beszél.
Már képzelni sem tudok szépet.
Megunt, önmagunkat áltató mesék.
Fényéhez hozzátapad a sötétség.
Mi marad hát, gomolygó szürkeség!
Mindennapokban: álmos, ködbe veszés. 

Foszlik a köd, jön valami határtalan,
Fényből tiszta élő erő, Világosság!
Új ugar, szántatlan föld, új akarás.
Friss, új vetés, illatozó zöld-hajtás. 
Virág! Ezer bércen áthágó fény-szél,
Határtalan, éltető fényragyogás….

Komor kora-reggel, ébredő valóság.
Fénylő álmok! Nem ez itt a valóság? 
Zúgó valótlanság, kusza, szép álmok.
Mi más, a hitem, ami fényben vár,
Még kis-idő és jő az Ég, vele a Fény,
Bennük élő örömként a Világosság. 
Nem hat a Sötétség, lélek fölötte jár.


Én vagyok a kút

Én vagyok a kút, aki inni ad.
Bennem van a mélység.
Tükröződik a magasztos kék ég.
Bennem van az Élet, 
Szomjoltó égi nedv.
Az örök kikelet.
Bennem a Szeretet.
Igyál belőlem, nem szomjazol
Többé, sohasem....


Évszakok

Hervadt már az őszi táj,
Rajta most csak a szél jár.
Hordja, fújja a múltat.
Nyárnak, szép, üde zöld,
mára már megsárgult levelét.

Nekem még így is szépek,
Ősz színében öltözött lombjaid.
Érzem a nyár melegben
beléd ivódott szerelmi illat,
bódítóan friss, vonzó ölelését.

Ti, ötvenes gyönyörű asszonyok.
Hamvas őszbe fonódott hajatok.
S talán a ránc, a szemeitek sarkán,
nem ékként rárajzolta a múló lét,
de mosolyotok vele a régi szép.

Eltűnődve, belefeledkezve nézem:
mennyi szép vágy, teli-érzés szállt.
Álmok ébredése, ím, Őszben áll.
A várt, szél kergette levéllel szállt.
Álomba járjátok a perzselő nyárt.

Nektek üzenetem, intve, reménynek:
A tél hidege mindig tavaszt szül, 
Fényszavára, rügyből pattan a virág.
Illatozik nyáron, őszön át és tovaszáll....
Illatozó színvilágában gyönyörködi a világ.

Ébredjen bennetek a szerelmi vágy.
Hagyva, hogy nyíljon a vágyó ajak.
Bódítson a virágotok, fényben éljen.
Öleljétek, ki éjen veletek fénylett.
Akkor, gyönyörű lesz vele az örök-élet.


Ezer év

Ezer év kincse széthullva hever itt benn.
Szeretni akartam ezerszer, tékozló lettem.
Hittem, virágom ezer évig illatozik bennem.
Erős karom megvéd az ezeréves fergetegben.

Ezerből egy sem, virág szirmát a szél messze vitte.
Már csak könnyem hull, vissza már nem tekinthet.
Szekerem a kinccsel széthullva tova lett a fergetegben.
Talán majd az égben, a földsártól megtisztulva ölembe vehetlek…


Ezernyi rózsa

Ezernyi rózsa; veled az élet!
Illatával rebben a féktelen véset.
Szívemben írtalak örökre Téged!
Szivárványszínek a kéklő égen.
Siess! Várnak Ránk az őszi Fények.
Vetkőznek a fák, levelük illatában érzem:
Vár ránk egy nyár, rózsák áldását kérem.
Ébredj Szív, szeress, amint én, Téged!


Ezüst ragyogás

Kanyarog létem útja, porban áll.
Kezdete a múltban rejtve vár.
Nem tart, vigyáz, várva figyel.
Fájva fogott, most örömmel vár.
Kezdet és a cél egy pontban áll:
Ölelő porból égbe visszaszáll.
Szólt egy hang, megölelt a Fény.
Tiszta napnak sugara áttörte az éjt.
Daltól zengett a sötét, felhős ég.
„Hallgass rám: menj, meg ne állj!”
Ezüst ragyogás, múlt hangja remeg:
„fuss, én lelkem, rázd le világ porát!”
Rejtett szoba kulcsa benned ragyog.
Aranyló fényragyogás fátyolt bont.
A hajnali fényben a sötétség messze fut.

******************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.