Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim 4.

Idő

Lomha-idő: mulandón sóvár, hallgatag.
Kegyet másnak oszt, nekem fájdalmat.
Kerget a mámor, tékozló, fáradt árnya.
Fehér szűzfények, miért a szín, ha fátyol,
kelleme: ábrák, formák elhaló árama?
Mulandó, lankadatlan, vég nélküli halál.
Hogy megértsd: színek millióiba veszned,
újraszületned, küzdve - megélve az éjt -
mosollyal fehérbe emelkedve, újra Élsz.
Az idő elillan, bennük, körülöttünk Fény…

 

Igazi Nő

 

Nézd a szemeit a lélek fénylő tengerét.
A testnek szövetén átsejlik valami magasztos fény.
Beléd-hatol, mint kelőnapnak tűzszirma, megsimítja arcodat. 
Érzed lényét, virágillat lengi át a pillanat örök tényét.

Nézd a szemeit, ahogyan csillan benne a fény, játékos szenvedély. 
Benne a hullám, élete megannyi pillanata, érzed a rezdülést.
Fodrok szárnyát, lelkének ezernyi megtépett vágyát,
sebek tüzét, múltja megannyi üszkös küzdelmét!

Nézd a szemeit és töröld le a könnyét, 
hogy lásd a kelő Nap cirógató vágyát, átölelő meleg, örök forróságát.
Azt a tüzet, mely neked üzen, porló kő, elhaló élet,
túlontúl is összetartozó ez a két lélek.

Nézd a szemeit, csipkés fodros, tajtékzó, sötét hullámát.
Nehéz napok, vihart keltő orkánok habzását.
Amikor feszül a vitorla, a jó- rossz kettős hatalma, 
villámokat szór az élet nagy-hatalmú Akarnoka.

Nézd a szemeit, benne láss: lágy öblű kikötőt,
ringatózó hajód, csendesen elhaló öregedését.
Nézz a lelkének mélyére, fátyla ködén át is érzed:
Ő a feled, lelkeddel egyé válva egyként szállhat!

Nézd a szemeit, benne a hét fátyol kecses nászát,
szíved ritmusára, hogyan ropja, örökléte végtelen táncát:
kéz a kézben, libben, dobbant, kék égen, csillag porban,
pörög, forog, fény a Fényben, feloldódva!

Nézd a szemeit: szemérmes ívét, barna, puha ölelését.
Keblei halmát; bele-veszni vágyó alantas vágyak, 
csípők kecses ringása: elhaló örömök, a rög kívánsága. 
Tűz és üszök, vívódó testiség; Veled így is boldog ez a földi lét!


Illúziók…

Egy üres szobában ülök.
Körülöttem árnyak lengnek.
Körbejárnak, olykor beszélnek:
Nem jő, akit oly régen vársz?
Az Úrnő nem volt, sosem volt.
Erre sosem járt.
Ülök, várok; árnyak beszéde.
Nézem a falakat: régi képek,
Mosollyal teli boldog megélt percek.
A képek tanúskodnak: jártál erre egyszer.
Járom a szobákat: emlékek ezer számban.
Lehullott virágszirmok,
Csonkig égett gyertyák.
Vártad Te is azt a Valakit?
És most csak én vagyok itt……
Kialudt gyertyafények,
Sárgult szirmokkal körülvéve.

Szegény, balga ember!
Nem járt erre, sosem volt.
Aki itt virágszirmot hullatott,
Gyertyafénynél imádkozott.
Az csak egy vágy volt…
Aki hitt a világban.
Álmodott.
Álomból felriadva könnyeket hullatott.
Bánatában messze, messze elfutott.
Úrnőm, akit vársz:
Ablakon egyszer beragyogott.
Fényétől a szoba kivilágosodott.
A falra árnyak vetődtek.
Mi lettünk az, mint vágyemlék,
Akik körbejárunk……
Ne várj, menj tovább.
Az Úrnő nem volt, sosem volt.


Isten hívása 

Hallgatva kuporodtam lelkem legmélyebb zugában,
a fényt csak anyám-gyújtott gyertya szolgálta.
Néztem, szinte vonzott imbolygó, gyenge fénye.
Összeszűkült, s lassan fénnyé vált a tér egészen.
Megemelkedett a már ólommá vált testiség.
Kezét nyújtva hívott egy őszes, fényárban úszó égi lény. 

Jer, viszlek, ahova vágysz, megmutatom, hol az igaz világ.
Fény a fénybe, aranyszínű fehérségbe, kéklő kékségbe.
Isten magasztos trónjának világába, hol megtisztult lelkek 
várnak.
Anyák, apák, testvérek, szerelmek eggyé vált szeretetébe.
Szívük tiszta, ruhájuk gyolcs, átsejlik rajtuk a fénybe írt 
igaz szó.
Nem keresik a gáncsot, - rajtad a ráncot - minden, mi bennük 
van
A tiéd: öröm, titok, minden gondolatuk, mely nyitott szó.
Az Atya ül felettük, keze kezükkel összeér, s zengik a lét 
örömét. 

Ide várunk téged, ide a magaslatra, bár tudd, utad 
hosszadalmas.
Kincset kapsz útravalóra, s ezzel indulhatsz sorsod hajtva.


Isten jelei 

Hópihék hullnak az égből.
Ó, milyen jó lenne
belétek kapaszkodni!
A teremtett világ
megannyi ábrájával takarózni,
A megfejthetetlen jelekből
Isten kincsét felölelni.
Bár esnék földre, takarni,
Világ földjét melegen tartva.
A rajzolatok szépek,
Tőle jövő, örök ékek.

Csodás világ!
Összeolvadni ábrám felével,
szív választott szerelmével.
Mikor összeér kipirult arcunk,
Ráhulló hópihék
hevült vérünkben ábrákat rajzolnak. 


Isten útján

Régtől várva, lélek szállva,
Hírt hoz: vár az élet háza.
Krisztus közzel!
Krisztus eljött!
Fényét vesztett Föld,
Új Fény-világosságban áll ma.

Krisztus itt van, eljött!
Isten útja, Ő az ösvény.
Utunkba állt a hamisság:
Káprázat, múló földi lét.
Fel, ameddig a szív felér,

Megkötözöttségünk véget ért. 
Krisztus itt van, eljött rég!

Szent dicső pillanat:
Krisztus megjött!
Krisztus eljött!
Fény-palástja, Örök-haza, betakar.
Fénysugárban, Velejárva:
Nincs gát, határ, magány.
Kinyílott a Szent-Rózsafa. 
Újjászületett: illatod felfele száll.
Pusztából az Út hazavezet már!


Istenem 

Mint gyertya kanócát a fény,
Földünket a mágneses erőtér,
A mindenséget az isteni fény,
Úgy öleli szívünket körül
Jézus – krisztus szeretet-sugara.

Fényt gyújtva rezdül bennünk
A parány Krisztus-mag.
Fényében megmutatja hatalmát.
Örömtáncra hív, a boldogság dalára,
Vele vár a menyegző isteni örök hazába.

Istenem segíts, ne vétsek a táncban,
Örök Házad kapuját bizton megtaláljam!
Ím, itt vagyok rég, éget a vágy, hogy bennem élj.
Gyarló testem ingoványban áll,
De szívem nyitva, áramod bennem jár, 
Lelkem szárnyalni Veled vágy!


Izzó szerelmünk

Csendesen hull, lassan csepereg.
Az eső ablakomról, biz lepereg.
Borúban a táj, jajong a villám.
Dörög, morog, nagy gőggel vitáz.

Fénylik a világ, lelkem már kiált.
Bánat pereg, a táj fényben dereng.
Szél tombol, felhőt messze seper.
Kék-ég felet a napcsókja vár, ezer. 

Veled a hajnal, szikrázó égi fények.
Komor felhők futnak messze, szépen.
Izzó szerelmünk büszke örömfénye,
Feloldja a szív bánatát a semmiségbe!


Január

Hulló hó takarja útporát.
Ropog lábam alatt a január.
Múló régi, szilveszteri zsibongás.
Friss hó fedi utam nyomát.
A világ fehér-leplén, csillan a fény.
Rejtve fed:
Kincsét rejti, szunnyad még:
Ránk vár a tavaszi fény.
Fehér-csipkébe öltözött fák.
Már érzem: zöldjük mámorát.
Omló virágaik örök varázsát.
Újuló, alvó világ, színes álmodását.

Január! A megújuló szívnek
Heves, boldog dobbanása.
Ó, ti, szép, nagy szerelmek!
Bomló, már sárga levelek.
Tűző napban árnyat adók.
Bennem, megújulva éltek elevenen.
Elhal a bántás, élni vágy a szép.
A boldog, megélt szerelmi érzés.
Istenszeretete iránti örök vágy.
Földi éj: bár, múló sokaság.
Mégis méltó,
Örök szerelmi vágyakozás!


Játék

Kereslek melyik vagy.
Talán te vagy a patak?
Völgy melyen átszalad?

Akkor én a híd leszek.
Mely átíveli selymedet.
Partod, élő szegélyköved.

Legyek én a gyors patak!
Légy a szelíden ölelő meder.
Árkén futok, csókoló hullámmal 

Öledbe ömlők, mint zuhatag.
Vadul zugok, tajtékom hab.
Hullámozva ringunk szerelmesen.

Bármi is legyek: fa, gyökér.
Legyek ág, te szép levelem,
Akár harmatban fürdő virág.

Pici madár, én szél, borzol téged.
Szellő, hűs levegő, csókolom tested. 
Legyek lábaid alatt bársonyos út.

Vagyunk Mi, dalban az ének.
Hang, melyen áthat az éden.
Széplány, szerelmünk édes!


Jázmin virágom

Csend, ülök a magaslatok ormán,
elmerülök a magány lankás síkján.
Szél suhan, repítve velem száll,
nesztelen virágos rét édenében jár.
Hol, hajladozó szín-világ járja táncát.
Illatukat szórva, ezer szép virág áll.
Bennem mégis egy szelíd szál,
Pici - virág , szívem tengerében,
ringatja Őt szerelmem fénye.
Belé szeretett vágyó szívem,
vonzott az illata, beleivódott,
itt vagy minden virradatban.
Érzem ahogyan áthat illatod….
Ezer virág hajladozott ott a réten.
De csak, Te maradtál meg bennem,
Örökre bennem ringó…
Pici-szép… Jázmin virágom.


Jó éjszakát 

Zenél a Nap fényében ragyogó Hold;
Szférák hangján Földnek muzsikál.
Álomba ringató, szép fény-harmóniát.
Vele álmodom álmom örök vágyát.
Veled ébredésem szép mindennapját.
Álmodj Te is szépet, boldog reménnyel.
Jó éjszakát, kedves Szépem, 
ébredj a reggeli Aranyfényre!
Aludj szépen!


Kalász a koszorúnk

Ringatózik a kalász, benne egy árva virág.
Száraz a nyár, szomjas a föld, esőt kíván.
Ó, te, Szerelmes virág, harmatot igyál.
Nézz az égre, szívem harmata hull reád. 
Csóknedvével, szellőt kérve, ölel fényem.
Ugye, Te is érzed? Szeress, Te is kérlek!
Sokasodik a felhő, az idő, lassan esőre áll.
Lemossa arcod könnyét, vigyázok rád.
Melletted állok, fordulj felém, kicsi szomorú. 
Nem leszel elárvultan, kalász a mi koszorúnk!


Karácson

Forrong, tapos, malma szénporos!
Nyüszít a világ, koldus halkan kiált:
Csitulj világ, milliónyi gyertyaszál!
Üdvösség, földre szállt az Égi-szép.
Jámbor barom, jászladban Szűzi-fény!
Királyokat vezet, titokzatos Égi-fény.
Betlehemi üzenet, lélek feloldozás.
Szívbe írt örök törvény, Golgotánk.
Örömünnep, Jézus a mi fejkoronánk.
Csitulj világ! Karácsonyi zsibvásár!
Szent nap, bármely pillanat Karácsonyán!
Bennünk születő Krisztussal, összeolvadás.
Éjféli sóvár várakozás, hozd el miránk:
Egy piciny gyertyaláng, tűzben égjen a világ.
Szeretettüze égesse át, megannyi szív kőfalát!
 
Karácsony éjjel

Jelek az égen, fénylő ékek,
Mutatják az utat csillagfények.
Indulnak királyok, ajándékaikkal kézben.
Földi lényünk, három erényével.
Megszületett megváltónk ünnepére.
Visznek aranyat, tömjént és mirhát.
A megújult szív és értelemnek akaratát.
Lelnek, jámbor-szívnek istállójában, Fényre.
Mária, József született, Isten-gyermekére.
Porban veszett lelkünk, hazavezetőjére.
Ébredj lélek, Szentszellemmel lesz jegyességed!
Jézus –urunk vezet majd fel, Golgotád hegyére.
Lerázva lélek anyagporát, égető tűz, kereszt útján.
Karácsony napján, Krisztus világosságban ébredj.
Ünnepeld a szívedben születendő Jézus Királyt!
Legyen e nap, Örök-életre vivő, élő Karácsony benned!

Kék ég az út 

Felreppen a madár, a kék ég felé száll.
Ne azért jöttem, hogy magamat emeljem.
Kelő nappal a világot nyugat felé vezessem.
Nem azért jöttem, hogy meghajoljak.
Hanem szóljam: a Világosság béke, fénye éltet. 
Mert azt a levegőhasító is tudja: 
Fénytől lesz kék az ég, és csak azon szárnyalhat.
Mert mondják: nem vagy hasonlatos hozzánk.
Nyelved más tájnak koldusnyelvén szól.
Itt gazdagság, amit ad a mi magasztos istenünk.
Legyen áldás minden, amit ad nekünk.
*

Porló, maga is alávetett, bűne miatt levettetett.
Világ-isten, múló isten, mélységbe vettetik.
Gazdagsága romló, rozsdától elenyészik.
Egy az Isten, aki a napjaid áldását adja.
De, mint a gabona szára, bő termést hozva
Elszárad, új magnak áldásos helyet hagyva.
Mert a test: porból való, porba való,
A léleknek támaszték. A Lélek a Szellemé,
Szellem az Istené. Kék ég az út hazafelé!
A romolhatatlan Öröklét felé! 
A madár hasítja az eget,
Lelkében már odaát jár.
Mert tudja: a világosság fényétől lesz kék a világ,
A világosság Istentől árad 
És örökké szárnyalni csak ott lehet..


Kék szemed

Szemed tiszta, ragyogó kékje;
Lelked, ringó mezők ölelése.
Benne elmerültem, belevesztem.
Megízlelve, milyen a szív örök szerelme.


Kiálts!

Búsulj világ, tűzet kiálts!
Balsors, sorsod örök vitás.
Csak kiálts, halja e világ.
Miért remeg; sötét terjeng.
Mit váruk, hívtuk, vágytuk.
Mámorát mégsem találunk.
Éjleplében az inunk feszült.
Égbe érnünk, az nem sikerült.
Bohókás ez a halom, mi magunk.
Bolondok vagyunk, itt porladunk?! 
Égbe érni? Nyelvek Bábelén?
Egy a nyelv! Hinned kell.
Szívben a jel, ébresztd fel!


Kicsiny Sárga-virág

Kicsiny Sárga-virág, kicsit elhajoltál.
Még minap, olyan szépen nyiladoztál.
Talán az éji hideg, vértelen a színed.
Nappali hév szúrta véletlen a szíved?
Valami rágja a földben gyökered? 
Nem harmat, könny ül szirmaidban?
Szenvedsz te is a világ karmaiban!


Kora tavasz

Óh, áldott tavaszi melegség.
Kopár fákat átölelő fény!
A szunnyadó vágy életre kél,
Várja csókját napsugárnak.
Álmából ébredő csipke-lányka
Lombszoknyája fényben jár majd. 
Levél csüng itt-ott magányban.
De vár, lehull a sárgult éji vágy.
Vidul a harmatkönnyes örömtáj.

Óh, barna ágak közt csillanó fény:
Talán még hiába jöttél, hideg a szél,
Dermedt, kopár a táj! De illat száll,
Lila kökörcsin kiált, zöld fűszál vigyáz.
Bújik, sarjad, szeretve ölelik egymást.
Letört ág utolsót pattan, hull alá.
Látod: lassan éled, porlik a tétlen.
Nemhiába, ölelted át a vajúdó létet.
Ébredj virulás, jöjj, szerelmes napsugár!


Kőben iram, szívben vigasz.
Jöjj, hasadj, sóhaja tiszta, igaz.

Kőben Ő, bárhogy is hasad.
Mindenben benne lásd magad.

Alant a sokaság, vágya kiált.
Kőben ridegség, síron túli, jaj.

Kő hasad, lelke hűs patak.
Nappal ölel, forrást fakaszt.

Vagy Vár, kőkereszt kiált.
Út, mely vezet mindent túl.

Benne örök imánk, vésett szó.
Ha már, rest füled nem hallaná.

Kő: meleg szó, a szent, az igaz.
Őt azért sohase vágyd, imádd.

Ugyan feszül, érted izzott, hevült.
Kő ő, porlik, hasad, világ, anyag.

Szent szó, Kő nem ad vigaszt.
Ő,Szellem, nem anyag, vele vigadj.


(Mindenszentekre)

Üzen a kő a kőnek,
Márvány véset az „élőnek”
Gyertyák ezer fénye,
Szívben íródott, szerető ének.
Emlékek, könnybe lábadt szemek;
Valaha, szívetek melegével,
Karotok ölelt, föld takar örökre.
Kő a kőnek, ma szirmok élője:
Porlik csontunk, kövön lesz a véset.
Addig Szeress, nyíljanak az egek.
Szívetekben legyen ölelő „harag”, béke.
Kő a kőnek! Szívünk kő, benne fogan a véset,
Meghaltál, ennyi hát a testi léted.
Kő a kőnek: Élő szív, Szellem-lélek. 
Krisztus keresztje vezessen Golgotád hegyére.
Kő a kőnek: csontok, megtört élet.
Szívetekben az élő Szó, véset:
Porló kövön nem lesz többet véset.
Krisztus váltsága, hazavezet az Élő Fénybe:
Isten, Örök, neked szánt, Teremtésébe…


Kő a kőnek 

Üzen a kő a kőnek,
Márvány véset az „élőnek”
Gyertyák ezer fénye,
Szívben íródott, szerető ének.
Emlékek, könnybe lábadt szemek;
Valaha, szívetek melegével,
Karotok ölelt, föld takar örökre.

Kő a kőnek, ma szirmok élője:
Porlik csontunk, kövön lesz a véset.
Addig Szeress, nyíljanak az egek.
Szívetekben legyen béke, ölelő „harag”

Kő a kőnek! Szívünk kő, benne fogan a véset,
Meghaltál, ennyi hát a testi léted.
Kő a kőnek: Élő szív, Szellem-lélek. 
Krisztus keresztje, vezessen Golgotád hegyére!

Kő a kőnek: csontok, megtört élet.
Szívetekben az élő Szó, véset:
Porló kövön nem lesz többet véset.
Krisztus váltsága, hazavezet az Élő Fénybe:
Isten, Örök, neked szánt, Teremtésébe… 


Kő a tóban

Árva, pici tónak partszegélye,
Náddal szegett, csendes vize:
Csillan a reggeli kelő fényben.
Szél ringatta nádat itatja hűs vize.
Mélysége nagyobb, mint terebélyes. 
Lent laki az Öreg-kő, alszik már ezer éve.
Vele még sok más, balga kőrakat.
Ülnek mind, szavuk néma, hallgatag.
Jöttek a telek, Tavaszi fények:
A kövek itták iszap levét.
Nem ültek napra, Fényvizét soha nem ittak.
Míg nem a víz, a Naptól el nem illant.
Száraz lett a tó, medre sekély, alja sárlik.
Kövek arcán a Napfény szépen látszik.

’ Létünk napja, itt a földi iszapban ’

Isteni fény áramlik le a tavakba.

Öreg-kő, csúcsa az ég felé kiált!
„Édes Istenem, itt kinn, milyen más a világ!

 

Kőhalmon virágok

Álmok, csodákat várok,
kőhalmon virágok.
úgy tündöklik,
mint díszkertek legszebbje.
nem vágyik, csak a napra;
miként nevető kékszemedre,
éji álmomban.
nem vágyik, csak friss harmatra;
amiképp égőlélek a sivatagban.
hogy élne, csak hervadna.
veled álmodni, csodára vágyni:
élet a kőhalmokban.


Költöző madarak

Költöző madarak elszállnak
földnek- tere mutatott irányba.
Szállnak, felhővel suhannak,
kelő nappal messze utaznak.
Egy vágy, egy emlék, egy haza,
hol a vándor „álomban” marad.

Jel az égen, gyülekeznek szépen,
ősz illata jön a széllel, útra készek.
Áthágnak sok ezer kilométert,
megküzdve óceán fergetegével,
eget érő hegyek hideg gerincével.
Meleg csókú táj, béke, öröm vár.

Vándormadár költőhelyre visszajár.
Testet öltő lélek, kit föld szaga éltet,
születik-meghal, tapasztal a létben.
Tűzben ég, feltöri a vak sötétséget.
Megfárad, visszajárni már nem vágy.
Megpihen a lélek, mögötte ezer évek.

Nagy útra indul, túl a mindenségen.
Jár, pillangó-röptű könnyedséggel.
Párban, aranyfényben táncát járja.
Örök haza: Szellem, lélek eggyé válnak.
Útja a léten át, tovahalad a végtelenségbe.
Költöző madarak, mindig visszatérnek!


Kövek

Kövek, mint éles szilánkok hasítják a világot.
Folyón görögve kopnak, lassan simulnak.
Olykor törnek, hasadnak, vadvizekben porlanak.
Víz vad ölelésétől: sodró világunkban,
mint érett Öregek, meghajolva, elkop


Lassan itt a hajnal

Tavaszi selymes estén
Mesél a velem ballagó idő.
Kitárja karját a végtelenség.
Csak a lágy szél dúdol, beszél.
Ölel a csend, végtelen éji fény.
Messzi múltnak halk szava,
megannyi virágos új tavasz.
Beszélnek a fák, gyep, a virág
Régmúlt tavaszi esték hangján.
Illatuk szívembe hozza fényét.
Velünk ballagott a holdas éj.
Álmodtunk valami örökszépet,
szemünkben fény, kezünk össze sem ért. 
Fiatalkori álmok, csillagokkal jártak.
Messze vágyak itt zengve zenéltek.
Betölt a melegség, békémmé lettetek. 
Magánnyal ballagok, nézek az égre.
Ti régi szép tavaszok, esti csillagok.
Most is ott ragyogtok, velem vagytok.
Kóboroltam napokat, éveket, tavaszokat.
Szelíd szavatok, lágy szellő útjaitokon……
Szép tavasz-este, mondj még szép mesét. 
Ölelj, fázik a testem, magányos az éj.
Lassan itt a hajnal, aranylik a Fény.


Legényfogó

Úgy van ez, mint igen régen:

Megnő a lány és jő a fiú.
Húzza a cigány, rá táncot jár.

Pördül, fordul a leány, szédül.
A legény vigad, kedve szépül.

Csóktól piroslik a leány arca.
Remeg a föld, a nőnek halma.

Heves a szív, feszül a vágyás.
Szerelmes legény, itt a váltás!

Úgy van ez, mint igen régen:

Addig mulass; verem széle.
Eljön végre, vágyott széped.

Hajlik a lány, vessző-nádszál.
Legényszíve, benne vágy száll.

Ilyen ez a szerelem, el ne fussál!
Vén-legény lesz az, ha nem fundál.

Szép a leány, röpke élet, vihar lehet.
Vigye fene, legényélet, vége van……


Legyél velem

Bár a táj kopár, sárgák a délceg fák.
Kéklik az ég, még verőfényben a világ.
A huncut napfény az őszbe játszadozni jár.
Zöld fűben bújik ezer-sok színpompás virág.
Kékek, sárgák, őszi fénybe bíborló lilák.
Itt- ott fehérek, egyhez lehajoltam egészen.
Rám nézett merészen, belenézett a szemembe.
Kékszemű, pompás virágszál, eszembe jutottál.
A gyönyörűséges mosolyod velem járt.
Neked küldöm ezt a lilát, sárgát, kéket.
Megannyi virágszálát e zöldellő rétnek.
Lelked fénye ragyogjon be minden résen.
Legyél velem e magányos, kóborló létben.


Lélekfénye

Utad folyama, barázdák vonala.
Ránccá válva, kiül fáradt arcodra.
Hervadó testedben, még a lélekfénye él,
Az idő kérges keze, sötétségben tovább tép.
Mily csalárd mámor, ballag a vándor!
Őszhajadat a szél; messze kalandozik az ész.
Megelevenedik a nyári fény, arcod tűzben ég.
Szárnyra kap a lélek, átlép az időtlenségbe.
Harmatcsepp csillan a hajnali fényben,
Virágkelyhéből iszik a Nap, ébredj Szépem!
Illatod szálljon, mérföldeket téve.
Porod vigye - méhek - ezer élet ébred.
Ne mondj semmit, csak a lelked fénye éljen!
Enyésző test,hagy legyek vezetőd e sötét éjben!


Lemenő nap

Megcsendesedett a part.
Fövenyét a selymes víz
Ölelve simítja , gödröket takarva.
Csókja csobban, újra meg újra.
Lábainkat mossa; a Napnak tükröt tartva
Átkarol bennünket az illatos ősz.
Ujjam arcod finom ráncait tapintja.
Reszketegen felgyúl valami fény.
De tűz már, csak a szemeinkben ég.
Mégis perzsel az egymásra simult kéz.
Ujjaink kapcsolódnak, mint egy-egy fogaskerék.
Visz, hajt, mozgat, mint ringó csónakot az időtlenség.
Rég volt, hogy így az idő tizenkettedén,
Szívünk újra egy ritmust verve összeért.
Talán sokat vártunk, messze, más utakon jártunk.
De, mint az időt a végtelenség,
Összetartozó feleket a vágyérzés,
Járva, forogva, utakon haladva,
Újra fonja az élet az Ő feslett selymét.


Letűnő világok

Letűnő világok, virágos éden, hegyekkel átszőtt messzeségek.
Fényt rád a nap vet, hogy látsszon tündöklő szépséged.
Változol: árnyak kísérnek, meghalsz, születve megújulsz;
Önfeledt lesz a szív káprázatodban és lesz kötve e világba.
Tettre sarkalsz: a vérlélek vajúdva szüli az égbevivő lelket.
Lent a harmat édes, általa zöld fű sarjad, éled, száll fel az 
égbe;
A Tenger vizében, a mindenség kegyére, mindezt Isten hevére.
Egymás mellé kuporodva, Istentől letaszítva ülünk ketten.
Lenyűgözve a világban, sejtve sorsunk: végjáték közeg.
Alant édes a nehéz-vágyás. Veled a világban járás mégis könnyű.


Lila

Lila, kék, gomolygó szürke, fekete.
Világ vágyakozása, olyan az ég színe.
Fehér a fény, szivárványban bomlik szét.
Hagyd, hogy öleljen, fogadd be szíveddel.
Legyél bár vörös, narancs, sárga, zöld,
türkizkék, kék, ibolya , lila vagy indigó.
Misztikum világa a léleknek varázsa,
álmodozz: szállj, repülj, de földet érj. 
Mindenen át- átsüt gyönyörű szemed fénye, 
sok szívnek világít, ad reményt az éjben.
Ahol vagy, Te lány, álom s valóság világán:
Ég, föld határán, hol a fényt nyeli az éj. 
Különc, formabontó, háttal a világnak,
ajtód a fényre tárd, repülni, csak így jó.
Legyél olyan, mint vagy, Fényből élő Nagy.
Lila ruhába öltözött virág, misztikus hang.
Kicsi a nagyok közt, boldog földi hontalan.


Liliom 

A nyár még javában ontja a melegét.
Formavilág forgatja a napok kerekét.
Hunynak a tüzek; szép, kedves estikék.
A hold búban, liliom már egészen a múltban.
Szétszórt szirmok; sápatag, aszott fény.
Erdőben megült a remény; hol vagy éji kék?
Járkál az éjféli lidérc, pereg a sárgult levél.
Fák közt kanyarog a szürke, kitaposott út.
Amerre visz, a hold gyér-fénye rajta fut.
Nézve vigyáz, útszélen még nyílhat egy világ
Sötétségre hull a fehér január; álmodj virág.
Megcsalt az Ősz, értem késve virágoztál. 
Most hó fed, szirmod a párnám, éltem árván.
Elhagyott a liliom, a nevemet sem tudja már.


Liliomfa

Kétezer év, talán legenda?
Háznak ablaka néz a magasba.
Falai omlanak, üresen áll, lakatlan.
Falóból, liliomfa virágzik.
Földig érő ága, szétterülő virágai.
Milyen szép is vagy.
Fehér, tiszta, égi szerelem.
Pihennék illatos árnyadban!
Kérlek, engedd!
Testem megpihenjen melletted.
Vágyom már, álomra hajtani fejemet.
Álmomat kísérje Fényed: fusson a nyár,
Őszi levelek takarják testemet,
Fedje hó, bomló levelek, sárgák, szelídek.
Vigyázd árnyamat!
Majdan kiálts!
Virradatra, magam is virradjak.
Liliomfa, szeress engemet!

Lobogó élet 

Lobogó pici fény asztalom szegletén. 
Fényében olvad a tér. Széthullt életem, 
lelkem egén a mulandó lét egybeég. 
Ablakomon át a magány nyugalmára 
a város fénye, a csend szeretete ül. 
És a csillagok ragyogva sziporkáznak, 
fenn mosolyog a sok csillag-ábra. 
Elárvul a szavaknak vajmi sokasága. 
Elmém lassú tűnődéssel csak méreget: 
közel érezlek, akár el is érnélek. 
Csillagok az ujjaim hegyén égnek, 
egyikről a másik hegyére lépnek. 
Vezetlek, lassan szememhez érek. 
Elmerülsz íriszem kék tengerében. 
Veled úszom, éji fény, milliárd év. 
Örök táncban lüktet a végtelenség. 
Benne¸ Veled – én : összeköt a Fény. 
Óceán a végtelen lét, hunyorít rá a hold. 
Csillag-ábrák értelemnek adnak szárnyat. 
Fénynek szála: benne dobban a szív. 
Ó, ablakokon átáramló fények, 
Csillag-milliárdok fonódó árja , 
gyertyám pici fénye: bennem égtek. 
Itt lobog asztal sarkán a végtelen élet…

************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.